Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Trianoni megemlékezés Ajkán

2009.12.17

Trianoni megemlékezés Ajkán

2008. 06. 04.

Trianoni megemlékezés Ajkán - 2008. június 4. – 17.00 óra - Ajka, Templomdomb

Tisztelt Magyar Honfitársaim!

Ferenczi Gábor vagyok. Tisztelettel köszöntöm Önöket a Jobbik Magyarországért Mozgalom nemrégiben megalakult ajkai szervezetének elnökeként a trianoni békediktátum aláírásának 88. évfordulóján, aznapi megemlékezésünkön.
Kérem Önöket megemlékezésünk kezdeteként közösen énekeljük el a Himnuszt!

Tisztelt Magyar Barátaim!

88 évvel ezelőtt, 1920. június 04-én 16.30 perckor az I. világháborút lezáró Párizs környéki békeszerződések rendszerének részeként, Magyarország (mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik utódállama) és az antant (Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország) között a lényegében erre kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágoston, népjóléti miniszter írták alá a franciaországi Versailles-hoz tartozó Nagy-Trianon kastélyban a Trianoni békeszerződést.
Az aláírás egyik legnagyobb nemzeti katasztrófánkat idézte elő, amely azonban mind a mai napig kihat az egész magyarságra, amely mind a mai napig változatlanul kíséri végig a magyarság mindennapjait. Olyan szerződés ez, amely nemzetünket végső bukásra kárhoztatja, amiből nem tudtunk azóta sem felállni.
A szerződés következményeként a Magyar Királyság elveszítette területének több, mint kétharmadát, lakosságának 64 %-át!!! 35 000 főben korlátozta a magyar hadsereg létszámát, megtiltotta légierő és nehézfegyverek tartását. Mindezek mellett azonban Magyarországot súlyos hadisarc megfizetésére is kötelezte. Gazdaságunk elvesztette ásványlelőhelyeit, fáját, szenét, olaját, érceit, szinte minden nyersanyagát. Jól működő gazdasági kapcsolatok szűntek meg. Termelő elvesztette piacát. Nyersanyag-lelőhelyek maradtak gyárak, üzemek nélkül. Nehezítve az amúgyis súlyos helyzetet, az ezeket összekötő vasútjaink, főútjaink jelentős része is a határ túloldalára került.

Ennél talán még súlyosabbak azok a következmények, melyek magukat a magyarokat sújtják.
Alacsonyabb kultúrájú közegbe került 3,5 millió magyar, akiknél magas volt az írni-olvasni tudók aránya, szemben a szomszéd nációkkal. Testvéreink a beolvasztási kísérletek alanyaivá, az idegen hatalmak ellenségeivé váltak. Meg kellett, meg kell küzdeniük nyelvükért, hagyományaikért, sokszor puszta létükért. Családokat szakítottak szét, városokat, falvakat vágtak ketté. Az elszakított területekkel meggyengült kapcsolat miatt elvesztettük kultúránk nagy darabját. Az utódállamokban az eltépett magyarságot vallási, gazdasági és kulturális téren a legirtózatosabban üldözik, noha a békeszerződésben biztosították kisebbségi jogait. Elvesztettük magyar testvéreinket!
Trianon bukás. Egy nemzet bukása, olyan bűnért, amit el sem követett. Az I. világháborúba belesodort, nem is szuverén állam népét bünteti kollektívan. De Magyarországot meg is köpdösték, amikor keresztre feszítették.
Trianon itt él velünk. Itt él bennünk. A magyarok pesszimizmusában, görcsösségében, fél-lelkesedésében, megtorpanásában, gyávaságában. Trianon beleivódott zsigereinkbe, mindannyiunk szíve mélyén gyökerező fájdalom az.
Egy olyan országban élünk, amelynek 88 éve levágták karjait, levágták lábait. Megnyomorították, nehogy fel tudjon állni valaha is. Ez az ország Csonka-Magyarország. Babits Mihály így ír erről:

„Rájövök, hogy nem is tudok pontosan visszaemlékezni a csonka ország formájára, holott milyen tévedhetetlenül látom magam előtt ma is a régi, nagy Magyarországét. (…) Magyarország áll előttem megint, de nem a csonka, hanem az igazi, a történelmi Magyarország, a kerek, ép vonal, amely gyerekkorom óta belém idegződött… Szinte szerelmes voltam ebbe a vonalba, ez volt az első szerelmem… S amint elképzelem ezt a gyönyörű, élő testet, első szerelmemet, megint elfog a kínzókamrák hangulata”. (Babits Mihály: Keresztül-kasul az életemen. Budapest, 1939. 182.o.)


A Trianoni békeszerződés ellen nem tehettünk semmit, bár sok honfitársunk megpróbálta. Voltak még kísérletek kisebb területek visszaszerzésére, néha sikerrel, de ez nem változtatott az eldöntött tényeken.
Politikusaink a területi integráció, a történelmi Magyarország egységének megtartása mellett érveltek, de figyelembe sem vették érveiket az aláíráskor.
Mindössze 1920. január 16-án - a béketervezet végleges lezárása után - nyílt lehetőség arra, hogy az addig lényegében házi őrizetben tartott magyar küldöttség is előadhassa az álláspontját. Ekkor tartotta meg gróf Apponyi Albert a francia Külügyminisztérium földszinti dísztermében, a békekonferencia Legfelső Tanácsa előtt híres trianoni „védőbeszédét”. Kérem hallgassák meg a következő idézetet.

Idézet Gróf Apponyi Albert trianoni „védőbeszédéből”
Önök, Uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, Önök kimondották egykori ellenségeiknek, a Központi Hatalmaknak bűnösségét és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Legyen így; de akkor, azt hiszem, hogy a fokozat megállapításánál a bűnösség fokával arányban kellene eljárni, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és létét leginkább veszélyeztető feltételekkel, úgy azt lehetne hinni, hogy éppen ő az, aki az összes nemzetek közül a legbűnösebb. Uraim! Anélkül, hogy e kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, ki kell jelentenem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet fölött, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeire és amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök. (…)
Mindenekelőtt a Magyarországtól elszakítandó 11.000.000 léleknek 35%-a magyar, amely három és félmilliót jelent akkor is, ha a mi érdekeinkre legkedvezőtlenebb számítást vesszük is alapul. Elszakítanak még a békefeltételek körülbelül egy és egynegyed millió németet, ami a magyarság százalékszámával együtt az egésznek 45%-át jelenti. Ezekre nézve a nemzetiségi elv ilyen alkalmazási módja nem előnyt, hanem a szenvedések sorát jelentené. (…)
Önök felhozhatják mint döntő tényezőt, a győzelmet és a győzők jogait. Elismerjük ezeket, Uraim. Elég reálisan gondolkozunk politikai kérdésekben, hogy ezzel a tényezővel kellőképpen számoljunk. Ismerjük tartozásunkat a győzelemmel szemben. Készek vagyunk vereségünk váltságdíját megfizetni. De ez lenne az újjáépítésnek egyedüli elve? Az erőszak volna az egyedüli alapja az építésnek? Az anyagi erőszak lenne az egyedüli fenntartó eleme annak a konstrukciónak, amely összeomlóban van, mielőtt az építés befejeződött volna? Európa jövője igen szomorú lesz ebben az esetben. Nem hisszük, Uraim, hogy a győztes hatalmaknak ez volna a mentalitása; ezeket az elveket nem találjuk meg azokban a nyilatkozatokban, amelyekben Önök megállapították azokat az eszméket, amelyeknek győzelméért harcoltak és amelyekben megjelölték a háború céljait. (…)
 
Kedves Magyar Testvéreim!

Apponyi Albert gróf hitt Európa igazságosságában… Sajnos tévedett...
A múltat megszenvedtük, érezzük azóta is, szó nélkül viseljük a gyászt! Trianon 88 éve mindig jelen volt és jelen van életünkben. De érdemben soha nem volt jelen a közbeszédben. És nem volt jelen a külpolitikánkban, a diplomáciában. Visszafojtása a nemzet lelkét és testét betegítette meg.

A Trianon-kérdés kezelésével magunkat gyengítettük évtizedeken át, amivel mások visszaélhettek. Vissza is éltek. Láthattuk, és szinte fizikai fájdalomként érezhettük újra 2004. december 5-én az eredményét. A csúfos népszavazáson, ahol a bal-liberális oldal és az általa irányított médián keresztül félrevezetett embertömegek saját magyar testvéreinket tagadták meg, testvéreinket, akik mint egy fűszálba kapaszkodtak volna belénk. Testvéreinket, akiket a történelem amúgy is kisemmizett, megalázott, megvert.
Fájó kimondani, de sajnos az is nagy dolog, hogy ma itt vagyunk; hogy ma itt lehetünk, és közösen emlékezhetünk. Tudvalevő ugyanis, hogy 1945 után tabu volt a trianoni békediktátumról és annak súlyos magyar következményeiről beszélni. Sajnos, sokszor, sok helyen még ma is az…
Az internacionalizmus cégére alatt nagyon sokáig bűn volt nyíltan felvállalni, és kihangsúlyozni a nemzeti hovatartozást, magyarságunkat. A „népek barátsága” és a szocialista jövő építése közben pedig Trianont említeni egyenesen rendszerellenes cselekedet volt. Ahogy ma is vannak sajnos olyanok, magukat magyarnak vallók (!), akiknek szemében szálka, ha valaki büszkén felvállalja magyarságát… Tudjuk azonban, hogy a magyarországi lakos, és a magyar ember között nagyon nagy a különbség…

A történelemkönyvek vonatkozó fejezeteiből fontos tényeket hagytak ki, vagy éppen ferdítettek el. A tanítás korlátozott, és csekély információkat közölt, és közöl ma is legnagyobb nemzeti katasztrófánkról. Wass Albert, Trianon áldozatává vált irodalmárunk munkásságát ma már meg-megtalálhatjuk a könyvesboltok polcain, de rehabilitálása mind a mai napig nem történt meg… Neves költőink, íróink – többek között József Attila, Reményik Sándor, Babits Mihály - kiadott köteteiből sokáig hiányoztak a Trianonról szóló művek.

Kérem, hallgassák meg a „Fiammal beszélek” című verset a Képes Vasárnap egyik 1940-es számából, Éri Ildikó előadásában!

Fiammal beszélek
(Idézet a Képes Vasárnap korabeli számából, 1940)

 
Nem felhők azok édes fiam,
A jó Isten most nem küld felleget.
Virágok nyíltak odafenn az égen,
Azok virulnak szép hazánk felett.

Dehogy gyermekem, nincs ősz odakünn
Most van a legszebb tündér kikelet.
Tavasz borult a bús magyar világra,
Imádkozz szépen, tedd össze kezed.

Hogy miért sírok? Ne kérdezd kincsem,
Jól esik sírni, azért sír anyád.
Szól a rádió, figyeljél csak szépen,
Hallgasd Csíkország szabadságdalát.

Hol van Csíkország? Nézd csak fiacskám,
Ez itt a térkép, rajta szép hazánk.
Ezek itt hegyek, magyar hegyek újra,
Mert a jó Isten lenézett reánk.

Erdélyi bércek, sok karácsonyfával,
Zúgnak a szélben, az ég kapuján,
Síró sóhajtást, jaj, be sokat zúgtak!
De majd víg nótát zúgnak ezután!

Ez itt Csíkország, a térkép sarkában,
Ott harsog most a magyar trombita!
Hallod, hogy fujja egy katona bácsi?
Minden katonák legbátrabbika?

Jó nagyapád is az volt tizennégyben,
Magyar honvéd, a sapkáján virág,
És védte Erdélyt száz ellenség ellen,
Mikor ránk rontott az egész világ.

Hol van nagyapó? Meghalt, fiacskám...
Zúdult a gránát, mint a fergeteg,
Nekik nem volt már puskagolyójuk sem,
Meghalt mind és... Erdély elveszett.

Nem, nem örökre, kisfiam! Az égben
Meglátta azt a jó Isten szeme,
Hogy nagyapádék megdicsőült lelke
Erdély sorsába nem nyugszik bele.

Csaba hősei együtt mentek velük
Hadak útján az Úristen elé,
Feltörtek lentről is a jaj-fohászok,
Az ég is csaknem meghasadt belé!

Magyar imáknak végtelen nagy árja
Isten szívére végre rátalált,
És a jó Isten nem bírt tovább nézni
Ennyi könnyet és hasztalan halált.

Ítélt az Isten s megjutalmazott ?
Minden szenvedést, minden drága vért,
A jelt megadta és indult a honvéd,
Indult a honvéd, s Erdély visszatért!

Anyád szemében büszke könny ragyog most,
Könny, mit kicsalt egy sírhant hazatérte,
Szabad Erdélyért halt meg nagyapád,
Fiam, ha kell... halj meg Te is érte!
 
Kedves Magyar Barátaim!

A magyarság nemzettudata romokban hever. Ellenségeink sem tehettek különbül a nemzet ellen, mint ahogyan az elmúlt időszakban regnáló elnyomó hatalom urai és kiszolgálói tették.
Nagy felelősség nehezedik tehát a mi vállainkra. De olyan kereszt ez, amelyet cipelni nem teher, hanem büszke kötelesség. Ellenszélben, sokszor keserű támadások kereszttüzében kell vállalnunk ma a küzdelmet magyarságunkért.
Ma lehetünk Csonka-Magyarország hűséges alattvalói, a kiváló fogyasztó, a média kedvence, a globalizált nyáj névtelen tagja… egyszóval: az Európai Unió mintapolgára. Azé a „nincs is országé”, ahol ma a törvényesség jegyében magyar testvéreinket uniós tagállamokban tartják rettegésben, verik agyon, tiltják be nyelvhasználatukat, nem engedélyezik ünnepeink megtartását, korlátozzák magyarságukban!

Fiaink, lányaink eközben nem érzik át, mit jelent magyarnak lenni… Nem tudják történelmünket sem…

Mi nem feledjük, és emlékeztessünk rá minden magyart minden időben, ahogy Wass Albert is tette egész életén át! Kérem, hallgassanak meg egy részletet „Adjátok vissza a hegyeimet” című művéből Pichler Júlia tolmácsolásában.

(…)

Tisztelt Honfitársaim!

Rajtunk áll, hogy szembe merünk-e nézni múltunkkal. Szembeszegülni jelenünkkel. Büszkén fel merjük-e vállalni, hogy hiszünk Magyarország feltámadásában. Választhatjuk önmagunkat, a helyes utat is! Csak rajtunk múlik!
Megemlékezésünk végéhez érünk. Megkérem bajtársaimat, hogy helyezzék el a Jobbik Magyarországért Mozgalom ajkai szervezetének koszorúját a ’48-as kopjafán, és kössék fel a gyászszalagot.

Kérem Önöket, amennyiben virágot, mécsest kívánnak elhelyezni, tegyék azt most.

Végezetül énekeljük el közösen a Szózatot, majd pedig kérem Önöket, énekeljük el közösen határontúlra sodródott testvéreink előtt fejet hajtva a Székely Himnuszt.

Én megköszönöm figyelmüket! Köszönöm, hogy együtt emlékezhettünk.

Adjon az Isten drága Hazánknak, mindnyájunknak szebb jövőt!

(Ferenczi Gábor)

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.